Csendben ordítok
Gyermekként nem szólt senki, a falak között suttogott a félelem. A kéz, mi védeni kellett volna, sebként maradt, örökre bennem. Kérdeztem csendben: „Ki ment meg engem?” De a világ vak volt, s elfordult hirtelen. Csendben ordítok, de senki sem hall, a mosoly mögött a lelkem darabokban mar. Felnőtt lettem, mégis a múltam viszem, sötét árnyak közt is élnem kell, hiszem. A titkok égetnek, belülről emésztenek, nincs ki értse, mit rejtenek a sebzett évek. Papok, nevelők, akik áldást ígértek, mégis láncokat tettek rám, és senki nem védett. Kiállnék végre, de ki hinne nekem? Amikor minden ajtó bezárult hirtelen. Csendben ordítok, de senki sem hall, a mosoly mögött a lelkem darabokban mar. Felnőtt lettem, mégis a múltam viszem, sötét árnyak közt is élnem kell, hiszem. De minden könnyből születik egy szikra, minden sebem egyszer még erőm nyitja. És ha hallod ezt a dalt, tudd, nem vagy egyedül, a fájdalmad igaz, a szíved még gyógyul. Csendben ordítok, de most hallatszik már, az én történetem erőt ad, hogy kiállj. Nem maradsz árnyékban, van ki megért, s a megtört szívből is születhet még fény.