Eljött az idő, mikor a Nap már nem simogatott. Haragja lecsapott a Földre, mint egy ősi isten bosszúja. Az emberiség felkészületlen volt – vak és süket, elmerülve saját fényes játékszereiben. És mikor ezek a fények kihunytak, mikor az áram elhalt, és a kütyük némán hevertek, az emberek megőrültek.Nem a csend ölte meg őket, hanem a csend mögött megbúvó igazság: hogy elfelejtettek emberek lenni.A Nap lángjai perzselték a földet. A vizek eltűntek, a mezők hamuvá váltak, az emberek árnyékként bolyongtak a pusztaságban. A legtöbben elestek – nem fegyver által, hanem a saját hanyagságuk következtében.De nem mindenki halt meg.Voltak túlélők. Ők nem voltak különlegesek – csak figyeltek. Meghallották a Föld szívverését a hamu alatt. Talpra álltak, lehajoltak, és befoltozták a Föld égett sebeit. Ahol egykor gyárak füstölögtek, ott most magokat ültettek. Ahol aszfalt égette a talpakat, ott most esővíz gyűlt.Nem akartak uralkodni – csak élni. És a Föld ezt meghallotta.Pár év múlva valami csodálatos történt. A föld, amely addig csak por és halál volt, kizöldült. Nem óvatosan – vadul, mint egy fiatal dzsungel. Zöld lombkoronák robbantak elő a földből, patakok fakadtak a sziklák között, az ég ismét kék lett – de nem az ember festette kékre, hanem a világ maga gyógyult meg.És ekkor… a Föld visszavette a szerepét. Újra megformálta maga köré a védő burkot, amit mi valaha mágneses mezőnek hívtunk, de amit valójában szeretetből szőtt, régi energiákból. Olyan volt ez, mint egy megbocsátás.A Nap ott volt még. Lobogott tovább az égen. De már nem dühöngött. A Föld – megerősödve, újra egyensúlyban – már nem félt tőle.És az ember, aki mindezt túlélte… végre megtanulta, hogyan éljen együtt. Nem uralkodni, nem birtokolni – csak lenni. És ez elég volt.Így kezdődött újra a világ. Nem egy új technológiai csoda korával, hanem a természet visszatérésével. Az igazi erő nem az áram volt. Hanem a hit, hogy a Föld és az ember – ha együtt dobban a szívük – mindent újra tudnak álmodni.