Volt egy korszak, amiről nem beszélünk. Nem azért, mert elfelejtettük. Hanem mert még mindig félünk tőle. A 90-es években Budapest nem csak egy főváros volt, hanem egy hadszíntér. Lövések a reggeli csúcsban. Felrobbant autók. Földbe döngölt életek. És néma tekintetek az ablak mögött. Aki élt akkor, tudja: nem kérdeztél, csak lehajtottad a fejed. Most felemeljük. Megnézzük újra az utcákat, ahol embereket öltek meg, következmények nélkül. Megnevezzük azokat, akiknek neveit mások suttogni sem merik. Mert ezek nem régi sztorik. Ezek sebek, amik sosem gyógyultak be. És talán nem is fognak.