Az alkotó gondolatai: nemrég töltöttem be a negyvennyolcadik életévemet, és már egyre több halottam van. Itt van a Lőj a zongoristára! című film, amelyben szereplő színészek fele már eltávozott. Időnként annyira érzem azoknak a hiányát, akiket elveszítettem, mintha most haltak volna meg. Jean Cocteau-ét például. Ekkor fogom egy lemezét, és meghallgatom. Hallgatom a hangját reggel a fürdőszobában. Hiányzik nekem. A Zöld szoba alapjául szolgáló Henry James-novellát a 19. századból azért tettem át a 20. századba, hogy a film közvetlen kapcsolatba legyen a világháború emlékével. A feldolgozásban sokkal több a filmtörténeti, mint az irodalmi hivatkozás. A mostani elemző véleménye: a Zöld szoba az egyetemes filmtörténet egyik legfontosabb "halál-filmje", amely azzal a kegyetlen és mindannyiunkra váró ténnyel foglalkozik, amelyet eufémisztikusan "elmúlásnak" nevezünk. Számunkra, túlélők számára megrendítő látni a film férfi főszereplőjeként François Truffaut-t, aki szerepe szerint egy szinte élőhalott embert alakít, aki felesége elvesztése után mániákusan a Halál vonzásában él.
