A Paradicsomi fák gyümölcsét esszük a korszak legstilizáltabb példázatai közé tartozik. A rendezőnő elhagyja az aktuális társadalomkritika síkját, és megalkotja a paradicsomból való kiűzetés mítoszának neoszecessziós variációját. Egy furcsa, téren és időn kívüli panzióban a pszichologizmust elvető látásmóddal tanulmányoz egy titokzatos nőgyilkost és új áldozatát. Chytilová a történet, a filozófiai kicsengés és a bemutatott érzelmek összetettségében is szándékosan az érthetőség határán mozog. A történet perspektívája Jiří Kolář képzőművész kollázsaira emlékeztet. Formális harciassága alapján a filmet az avantgárd filmek közé sorolhatjuk. Ennek ellenére a rendezőnő nem maradt meg a formális játéknál, mint Němec a Szerelem mártírjaiban (Mučedníci lásky) vagy az abszurd komédiánál, mint Antonín Máša a Szálloda idegeneknek (Hotel pro cizince) című filmben. Chytilová személyes poétikája hozza a lírát és a belső pátoszt. Első pillantásra mindkét törekvés szinte észrevehetetlennek tűnik, ennek ellenére Chytilová szilárd életfelfogása mellett filmjeinek döntő művészi egyediséget adnak.
