Lakó Anna a Nemzeti Vértanúk Emlékművénél februrá 24-én megtartott emlékgyűlésen többek között hangoztatta: Amíg kommunizmusról beszélünk, addig nem beszélünk a kommunistákról. Pontosabban az árulók és gonosztevőkről, ahogy Feró mondja. És amíg eltartott kisujjal, szakmai tudományos igénnyel beszélünk a kommunizmus vagy éppen aktuális hiposztázisainak: a gendernek, a woke-nak, a cancel culture-nek a mindenféle szempontjairól, addig nem beszélünk azokról az igazán szörnyű és nemzetellenes cselekedetekről, amelyeknek az áldozatai voltunk. Addig nem beszélünk azokról a morális torzszülöttekről, akik ezeket a globális projekteket nálunk lokálisan a gyakorlatba ültetik. Egy megemlékezésnek akkor van értelme, ha segít saját korunk, saját helyzetünk megértésében és ha van számunkra érvényes üzenete. Ezért az ember azt hinné, hogy akinek van családi személyes érintettsége, annak könnyebb a dolga ilyenkor, mint annak, akinek csak egy olvasmányélmény volt a Gulág-szigetcsoport. Ám nem így van! És pedig azért nem, mert a kommunizmus kafkai világából kiszabadulva a legtöbben nem adták át gyerekeiknek ezeket a tapasztalatokat: az elmúlt évszázad magyar generációinak felhalmozott tapasztalatát. Inkább lelkes fogyasztókká váltak, mert azt hitték, attól lesznek európaiak. És így a mai huszonéveseknek nemhogy a Rákosi meg a Kádár-rendszer valóságáról nincsenek fogalmaik, de a Bajnai-korszakról sem. Történelemórán esetleg megtanulták a szót, hogy padláslesöprés, de számukra ez csak egy szó maradt. Fontos lenne, hogy tisztában legyünk vele, egyetlen önfeledten diktatúrázó fiatal sem gondolt még bele soha, hogy milyen is az, amikor a dolgozó nép nevében bejönnek a házadba és onnan elvisznek mindent, ami a tiéd. Segítünk, az majdnem olyan rossz, mintha elhagynád a telódat...