"Gyalogolni kell. Elindulni az ösvényen, sínek mentén, kocsiúton.
Megállni az első zöld képződménynél, ami a földből kibút. Megnézni, mi
van rajta. Levél. Levélen erecskék, azokból nedvesség. Nedves erecskéken
kicsi csiga, nem tudom, észrevett-e, nem úgy tűnik. Csiga húzza maga
után a csillogó ragadóst, abba beleakad a pinte (kis zöld tetű),
küszködik, kis pöcköléssel megmenthető. Aztán látni, a zöld szára
lejjebb mélyebb színt vált, abban másfajta klorofillok játsszák szép
táncukat, mélyzöld táncol a halvánnyal, fiú táncol a lánnyal a
fűszálban. Erről jut eszembe régi dal, dúdolni lehet, eszembe jut régi
vers, mormogom. No lám, lejjebb sárga, szárazabb réteg fogja a nagyon
fiatal zöldet körbe, engedi ki az életbe, aztán majd végképp elszárad,
leesik mögötte, mikor már neveltje nem láthatja őt, hisz a zsenge hajtás
a nap, a fény felé tart. És még gyökérnek is kell lennie, de azt csak
képzelni, kihúzni nem szabad. Idő előtt leválna a száradt öreg,
visszanézne a fiatal zöld, leesne a csúszós csiga, csak tán a pinte
örülne, de azért nem éri meg az egész. Órák óta vagy itt, nézed ezt a
világot, lassan sötétedik, haza kell menni. Merre voltál? Csak az első
fűszálig. Nem hiszik el. Nem baj."