A kísérlet (Igaz történet alapján)

A film alapjául az 1971-es, hírhedt Stanford-i börtönkísérlet szolgál. A kutatólaborban egy valódi börtönt modelleznek, cellákkal, rácsokkal és megfigyelő kamerákkal felszerelve. Két héten keresztül 20 férfi játssza el a börtönőrök és a rabok szerepét, miközben a tudósok az agresszív viselkedést vizsgálják. A rabok el vannak zárva, és látszólag enyhe megkötések vonatkoznak rájuk, az őrök pedig azt az utasítást kapják, hogy fizikai erőszak nélkül próbáljanak meg rendet tartani. A résztvevők közül bárki bármikor kiléphet, de a szereplőknek fizetett díjat ebben az esetben nem veheti fel. Az első napokban a két csoport közötti hangulat inkább csak bizonytalan, de ahogy telik az idő egyre több valódi konfliktus alakul ki, az őrök pedig egyre drasztikusabb korlátozásokat vezetnek be a fegyelem megtartása érdekében. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a kísérlet túl jól sikerül. Érdekesség: A stanfordi börtönkísérlet (vagy Zimbardo-féle börtönkísérlet) pszichológiai szempontból vizsgálta az emberek fogságban való viselkedését. A kísérletet 1971. augusztus 14–20. között végezték a Stanford Egyetemen, Philip Zimbardo vezetésével. A részt vevő önkéntes diákok foglyok és őrök szerepét játszották el egy, az egyetem alagsorában berendezett börtönben. A kísérletet azonban a befejezés tervezett ideje előtt – hat nap után – félbe kellett szakítani, mert az alanyok viselkedésükkel veszélyeztetni kezdték egymás testi és lelki épségét. A kísérlet hamar veszélyessé kezdett válni. A rabok az őrök megalázó bánásmódjának hatására súlyos emocionális zavarok jeleit kezdték mutatni. Az első, viszonylag eseménytelen nap után a második napon lázadás tört ki. Az őrök önkéntes túlórát vállalva dolgoztak azon, hogy megtörjék a lázadást, a kutatók közvetlen felügyelete nélkül. A délutáni és az éjszakai műszak őrei együttes erővel, botjaikat és egy poroltót használva le tudták gyűrni a magukat a cellájukban elbarikádozó rabok ellenállását. Ezután a cellákat „jó cellákra” és „rossz cellákra” osztották fel, hogy megosszák és egymás ellen fordítsák a rabokat, illetve hogy elhitessék velük, hogy „besúgók” vannak köztük. Az intézkedés kellően hatásosnak bizonyult, és a továbbiakban nagyobb méretű lázadás nem történt. Zimbardo korábbi elítélt szakértője szerint a taktika hasonló volt ahhoz, amit az USA valódi börtöneiben is alkalmaznak. Az őrök egyre gyakrabban és egyre hosszabb ideig rendeztek úgynevezett „névsorolvasásokat”, amelyek eredetileg a rabokat voltak hivatottak segíteni számuk memorizálásban. Azonban a napok múltával ezek az alkalmak többórásra nyúltak, és az őrök fekvőtámaszokra kényszerítették, illetve egyéb módon kínozták őket. Egy idő után a vécék használata is külön kiváltság lett, melyet az őrök napközben néha, este 10 után pedig mindig megtagadtak a raboktól. Azok csak a cellájukban elhelyezett vödröt használhatták, amelyet gyakran hosszú ideig nem üríthettek ki, így a börtönben erős szennyszag terjengett. Néhány fogolynak puszta kézzel kellett a vécéket tisztítania. A matracokat eltávolították a „rossz cellából” és a foglyoknak ruha nélkül a betonpadlón kellett aludniuk. A meztelenségre való kényszerítés mellett a megaláztatások gyakran homoszexuális színezetet kaptak. Gyakori volt az étel büntetésként való megvonása is. Zimbardo saját bevallása szerint nem volt képes tárgyilagos megfigyelőként viselkedni a kísérlet során, amelyben a „börtönigazgató” szerepét játszva maga is részt vett. A negyedik napon az egyik őr a rabok beszélgetéséből egy állítólagos, kívülről is segített tömeges kitörési kísérletről vélt hallani. Erre reagálva Zimbardo megpróbálta rávenni a helyi rendőrőrsöt, hogy a kitörés vélt időpontjára átszállíthassák a foglyokat a rendőrség használaton kívül helyezett, a tanszéki alagsornál biztonságosabb, volt börtönébe. A rendőrség elutasította a kérést, arra hivatkozva, hogy ezt biztosításuk nem fedezné. Zimbardo ekkor visszaemlékezései szerint, az események hatása alatt, szerepében teljesen elmerülve felháborodott azon, hogy azok visszautasították a „büntetésvégrehajtási intézetek közötti együttműködést”. A kísérlet előrehaladtával több őr is egyre durvábban, egyenesen szadista módon viselkedett – főleg éjjelente, mikor azt hitték, hogy az őket figyelő kamerák ki vannak kapcsolva. A kutatók szerint az őrök mintegy harmada mutatott „valódi” szadista tendenciákat. A börtönőrök többsége csalódott volt, mikor a kísérletet idő előtt fel kellett függeszteni. A foglyok akut emocionális zavarokat kezdtek mutatni. Egyikük egész testén pszichoszomatikus kiütéseket kapott, miután megtudta, hogy elutasították feltételes szabadlábra helyezésére beadott kérelmét. Először Zimbardo ezek után sem akarta elengedni, mivel azt gondolta, hogy megbetegedés szabadulás érdekében bevetett trükk csupán. Két foglyot is olyan súlyos trauma ért, hogy a kísérlet vége előtt el kellett engedni őket.