Az eltűnt délután – Official Music Video

https://open.spotify.com/album/4XLbKfEVrxk4misKO4rfMK

Na hát… elkészültem a magyar klippel. Illetve mondjuk úgy: eljutottam arra a pontra, amikor már nem javítgatom tovább, hanem elfogadom, hogy ez van. :)

Őszintén szólva volna még mit csiszolni rajta. A videóval együtt többé-kevésbé működik, de ha valaki csak dalként hallgatja, akkor bizony akad benne egy-két szó, amit még át kellene írni. Ha nagyon igényes lennék, nekiállnék még egyszer. De nem vagyok annyira igényes :D

Meg aztán az a körülbelül tíz ember, aki ezt majd végignézi, talán nem fog emiatt megkövezni. :) Valahogy a fejemben jobban működött az egész. A fejem vetítőtermében, ahol Oscar-díjas rendező, zeneszerző és zseniális vágó is vagyok egy személyben, sokkal jobbnak hatott. Aztán amikor kész lett, már látszott rajta, hogy ez bizony nem Hollywood, hanem csak egy kis retroklip, amatőr módra. :) A GPT szerint a szöveg túl sok, túlírt, akár két dal is kijönne belőle, helyenként túl konkrét eseményekről szól, és nincs benne rendes refrén. És persze igaza van.

Lehet, hogy úgy kellett volna formálni, ahogy a GPT eredetileg akarta volna, hogy inkább általánosabb, mindenki számára ismerős emlékfoszlányokból álljon. Olyan dolgokból, amikhez bárki könnyebben kapcsolódik. Amikből azért így is van benne, csak közben én beleraktam jó néhány személyes emléket is. Például a levélírást. Gyerekként én tényleg képes voltam tíz-húsz oldalas levelezéseket folytatni. A klipben van egy lépcsőházas jelenet is, ahol a kissrác levelet tol be az ajtó alatt. Ez részben igaz történetből nőtt ki, bár én konkrétan nem levelet vittem akkor. Inkább egy kislányra vártam a lépcsőházban, nagyjából tízévesen. :) Aztán helyette, ha jól emlékszem, vagy az apja, vagy a szomszéd jött ki egy hatalmas német juhásszal. Én természetesen azonnal rohanva menekültem, ami körülbelül egy lépcsőfordulóig tartott, mert ott sarokba szorított a kutya, és jó alaposan fenékbe harapott. Hiába kiabált utánam a fickó, hogy ne fuss, ne fuss! :) A hősiességem a kutyatámadásra nem volt felkészítve. :) Utólag belegondolva lehet, hogy az eredeti jelenet jobb poén lett volna a klipben.

A pécsi megyei könyvtáras jelenet is személyes. Volt egy időszak, amikor sokat jártam oda. Akkoriban egészen máshogy nézett ki az információhoz jutás. Ma az ember beír valamit, és ha szerencséje van, három másodperc alatt megtudja. Akkor meg mentünk könyvtárba, Fonotékába, antikváriumba, újságokra vadásztunk, kérdezősködtünk. A „Fonotéka” szó például ma már szerintem furcsán hat egy dalszövegben. Valószínűleg száz mai gyerekből kilencvenkilenc és fél nem tudná, mi az. :) Nekem viszont annak idején ez volt az egyik kapu a világra. Ott lehetett hozzáférni olyan zenékhez, amiket máshol szinte lehetetlen volt megszerezni. Vangelis, Jean-Michel Jarre, Tangerine Dream, vagy pl Presser Gábor Electromantic albumát is ott hallottam, ezek mind olyan zenek voltak amik teljesen más zenei világot hoztak be és hát engem különösképpen megfogtak. A nyolcvanas években nem lehetett csak úgy tudni, mi történik a nagyvilágban. Ha filmes infókat akartunk, francia újságokat nézegettünk a könyvtárban. Ha régebbi sci-fi könyveket kerestünk, amik nem voltak meg a megyeiben, akkor irány az antikvárium. És annak is volt valami borzongató izgalma. Azok a régi könyvgerincek, a por, a szűk polcok, a kincsvadászat érzése. Volt egy apró antikvárium a Rákóczi úton, a jobb oldalon. Onnan mintáztam azt a jelenetet, ahol a srác a szűk polcok között áll, mert az a hely az emlékeimben annyira keskeny volt, hogy egy ember is alig fért el benne. Lehet, hogy a valóságban nem volt ennyire szűk, de az emlékezetemben ez a hangulat maradt meg.

Persze vannak a klipben olyan jelenetek is, amik nem az én korosztályomhoz tartoznak. Például amikor a gyerekek csutababával játszanak. Az már inkább egy régebbi világ. De a lényeg, a játék szelleme, az nagyon is ismerős. Gyerekként az Alföldön simán eljátszottunk a sárban egy agyagból gyúrt, téglaforma sárdarabbal. A közepébe kézzel mélyedést formáztunk, aztán amikor a földhöz vágtuk, nagyot durrant, ahogy a beszorult levegő széttépte az agyagot. Ma, ha valakinek ilyet mesélnék, lehet, hogy azt hinné, valami afrikai túlélőtáborból szabadultam. :) Pedig egy ilyen játék több kézügyességet és kreativitást igényelt, mint ma a telefonnyomkodás. Ráadásul közösségi volt. Ott ültünk a sárban, versengtünk, röhögtünk, próbálkoztunk, ez volt a közös játék, a közösségi játék, ami ma már egyre inkább kimarad a gyerekek életéből.

Mindenesetre azért szerettem volna valami olyasmit készíteni, amiben mások is találnak egy elveszett délutánt. Egy régi utcát. Egy lépcsőházat. Egy gyerekkori szerelmet. Egy első levelet. Egy kazettát. Egy nyarat, amiről akkor még nem tudtuk, hogy egyszer majd emlék lesz belőle. Ha valaki megnézi, és közben eszébe jut valami a saját gyerekkorából, akkor már nemcsak nekem adott valamit ez a kis teremtmény, hanem neki is. És az azért mégiscsak jó.