„A túlélő árnyéka" (Aranymetszés, Duna Televízió)

A túlélő árnyéka – Az El Kazovszkij-élet/mű

A saját teste börtönében megélt kínok, örömök és izgalmak kettőssége határozta meg szinte az egész művészetét. El Kazovszkij életművéből a Nemzeti Galériában nyílt kiállítás, ahol nem csak a festményeit láthatjuk, hanem díszlet- és jelmezterveiből is kapunk ízelítőt, de a gondolkodót, a költőt is megismerhetjük.
A női testbe született Jelena Kazovszkaja orosz szülei válása után egy ideig az Urál egyik iparvárosában élt a nagyszüleinél. Már kislányként szembesült azzal, hogy az orosz kultúrából örökölt férfias szerepekkel tud inkább azonosulni, ahelyett, hogy a többi lánnyal babázna, és ráeszmélt: neki a férfilét az az ösvény, amire rá kell lépnie. Édesanyja később hozzáment egy magyar építészmérnökhöz, Jelena így került kamaszként Magyarországra. Nevét a hetvenes években változtatta meg a férfi alakra, így lett belőle El Kazovszkij.
Azt, hogy nemi identitása nem egyezik meg biológiai nemével, nyíltan vállalta. Ez azt jelenti, hogy homoszexuális férfiként határozta meg magát – e nélkül pedig El Kazovszkij minden bemutatása képmutatás lenne. Festményein, grafikáin, installációin, szobrain, díszletein egy saját jelképrendszer öltött testet. Egész életművében vissza-visszatérő motívum a kasza, a piramis, a felhő, a színpadi függöny, az emelvény, a Párkák, illetve a kutya, amit a kiszolgáltatottság szimbólumaként értelmezett. Földényi F. László esztéta szerint a kutyában nyilvánul meg az a kettősség, amely El Kazovszkij művészetének egész világát is meghatározza.
1975 meghatározó év volt El Kazo számára: ekkor találkozott ugyanis az akkor tizenkilenc éves török–magyar fiatalemberrel, Dzsannal, vagyis Can Togay-jal, és azonnal beleszeretett. Ez a haláláig tartó, plátói érzelem jelenik meg a Dzsan Panoptikum című performansz sorozatában is, ami mintegy tértől és időtől függetlenítve mutatja be az embert. Ebben El Kazovszkij minden eszközt felhasznál a filozófia, az irodalom, a zene, a tánc, a film, az építészet, a szobrászat és a festészet fegyvertárából, mígnem egy erősen színes, dekoratív és stilizált világban találjuk magunkat.
A Kossuth-díjas művész egyik utolsó interjújában – amit az Élet és Irodalomnak adott – beszélt arról a kérdésről, ami sok festményén olvasható: elszáll-e a lélek?
„Van-e hova elszállnia? Meg van-e lélek? Mert ha elszáll, akkor már rendben van, mert akkor van útja. Mert olyan drasztikus a különbség a kétfajta élet között, amelyiknek van folytatása és amelyiknek nincs, hogy szinte nincs is hasonlóság. Tehát ha sikerülne nekem, ha valamilyen misztikus módon rám szállna a hit, és tényleg megkönyörülne rajtam az Isten, és ebben a csodában részesítene engem, akkor én repülnék, és tényleg szabad madár lennék. Olyan szabad lennék és olyan boldog, hogy az sem érdekelne, hogy épp egy női testbe születtem bele, hiszen majd lesz más. Ez a pillanat, ami a mostani életem, kit érdekel? Nagyon izgalmas, így is fantasztikusan izgalmas volt, csak nagyon keveset engedett megélnem abból, amit egy másik testben megélhettem volna. De a végtelenben minden élet csodálatos. A legrettenetesebb élet is. Akkor a máglyahalált is át lehet élni. Egy hívő ember átélheti, minden pokoli fájdalom ellenére, ha igazi, misztikus hívő. Aki azt is tudja, biztos benne, hogy elszáll a lelke, van hova szállnia.”

Az epizód sugárzási ideje:

2015. november 25.